A Bálint minapi beszámolóját olvasva arra gondoltam, hogy milyen jó annak, aki nemcsak szeret de tud is szépen, és jót írni. Ahogy tisztelem azt a munkát, amit a mátrai srácok végeznek, és amennyire szeretem a boraikat, ugyanolyan örömmel olvasom, hallgatom őket. A Bálint beszámolója késztetett arra, hogy leüljek, és átgondoljam (a Richard meg arra, hogy le is írjam) én is, mi minden történt idén nálunk a Somlón és a Somlói Apátsági Pincénél.
A véget nem érni akaró telet mi is vegyes érzelmekkel éltük át. Egyrészt ahogy az országot megbénította, úgy megállított minket is minden munkában a hó. Hetekig alig volt megközelíthető a pince és az ültetvények. Aggódtunk, hogy késve tudunk nekifogni a metszésnek, és belecsúszunk a tavaszba. Ugyanakkor örültünk, hiszen a lassan olvadó és a földet szép lassan áztató hónál jobb csapadék nincsen. Két rendkívül aszályos év után pedig egy újabb száraz év már komoly károkat okozott volna a szőlőben. Miután megjött a tavasz, és az olvadó hó szép lassan feltöltötte a talaj víztartalékait, ismét bizakodva néztünk az előttünk álló munkákra. A virágzás egy kicsit késve és elhúzódva folyt le. Ennek az lett a következménye, hogy még egy tőkén, sőt egy fürtön belül is nagyon eltérő érési állapotban voltak a szőlőszemek. Szerencsére a nyár során ez szépen kiegyenlítődött.
Növényvédelmi szempontból kivételes nyarat tudhatunk magunk mögött. Az ökológiai gazdálkodásnak minden szempontból kedvezett az időjárás. Egyedül a virágzáskor kellett a peronoszpóra ellen védekezni, de ez után két rezes-kénes körrel meg is úsztuk az idényt. Idén tehát könnyű volt az organikus szemlélet szerint művelni a szőlőt. Egy 2008-ashoz hasonló trópusi lisztharmattámadás, 2009-es jégverés vagy egy 2010-es özönvíz sokkal nagyobb növényvédelmi nyomást tudott volna jelenteni.
Az őszbe nagy reményekkel mentünk bele. A szőlő erős és egészséges volt, az érésnek induló szőlőszemek héja a nyári magas UV-terhelésnek és részben a száraz időnek köszönhetően a szokásosnál vastagabb és bőrösebb volt. Ezt nagyon jó jelként értelmeztem, mert az erős, ruganyos héj jobban védi a drága nedűt a fertőzésektől és az ősszel nem ritka cudar időjárástól. Szeptember elejétől már rendszeresen mértük a mustfokokat és folyamatosan kóstoltuk a szemeket. Ekkor még némi bizonytalanságot éreztünk, mert úgy kéthetes lemaradása volt a szőlőnek a szokásoshoz képest. Aggódtunk amiatt is, hogy egy rövid és hűvös ősszel nem érik be a szőlő, és attól is, ha visszatér a forróság, akkor úgy száll el a cukorfok, hogy a szőlő lényegében éretlen marad. Tizedenként kúsztak felfele a mustfokok, de szeptember közepén még mindig csak 15 fok környékén toporogtunk. Szerencsére a korán érő tramini idén is, mint minden évben feldobta az őszi hangulatunkat.
21-es mustfokkal, roppanóan egészséges, botritisztől mentes, igen jó savérzetű traminit sikerült feldolgoznunk. Bár csak 5 hektó must indult erjedésnek a pincében, mégis megnyugodtunk, hogy valami mindenképpen lesz 2013-ból. Szeptember végén még volt egy hét kellemes idő, de még ez sem lendített sokat az érésen. Féltünk, hogy ha beáll a hideg, akkor teljesen véget ér az érés, és a nyakunkon marad a még mindig csak 16-18 mustfok körüli szőlő. Ilyen alapanyagból pedig hozzáadott cukor és segédanyagok nélkül még nem lehet olyan bort készíteni, amilyenhez mi a nevünket adnánk. Be is ütött a hideg. Napokon keresztül alig láttuk a napot, és hol rendesen esett, hol pedig csak szitált a köd. Az egyik október eleji nap hajnalán bringával jöttem Szigligetről, egy családi barátunktól, és egész úton éreztem, hogy baj van. Az út szélén a szántók zúzmarások voltak, a szigligeti lankásokon látszott az éjszakai fagy marása, a Szent György-hegy aljában is barnára csípte a fagy a szőlő leveleit, a Haláp és a Csobánc alacsonyabban fekvő ültetvényei végig le voltak fagytak. Félve vártam, hogy milyen látvány fogad nálunk a Somlón. Vásárhelyen még napfelkelte után egy órával is deres volt a focipálya. De ahogy méterről, méterre magasabban fekvő szőlőket néztem megnyugodtam. Nagy szerencsénk, hogy a délkeleti csapásban vagyunk a Somlón, mert a felkelő nap sugarai minden reggel felénk kezdték el először melegíteni a szőlőt. Az október eleji vacak időtől nagyon sokan megijedtek nemcsak a hegyen, de ahogy láttam, az egész országban. Sok helyen rohamtempóban szedték le a nyilvánvalóan 15-17 mustfoknál nem érettebb szőlőt. Nyilván olcsóbb a cukor, mint amennyit kockáztatnának egy teljesen elbukott évjárattal. Elítélni ezt nem lehet, sajnos a bortörvényünk sok mindent megenged, ami szerintem a természetes borkészítés modelljébe már nem fér bele. Nagy kár, hogy semmilyen hatósági megkülönböztetésben nem részesül az, aki kemény munkával, kockáztatással és mennyiségi áldozatot vállalva természetes módon éri el a borkészítéshez szükséges cukorfokot. Mi vakon bíztunk abban, hogy nem ok nélkül Somló a Somló, és ha eleink évszázadokon át nem kezdtek szüretelni október közepe előtt, akkor nekünk sem szabad kicsinyhitűnek lennünk. A bizalmunk pedig nem volt alaptalan.
Október második hetétől olyan mesés időnk volt amilyent csak álmodni lehet. Éjszaka hűvös, párás levegő védte a szőlő savait és friss zamatait, napközben pedig 15-20 fokos meleg és csodás napsütés érlelte a szőlőt. A Somló legmegbízhatóbb munkása, a szél pedig szárította a reggeli párát és a kisebb záporokat. A minőség és az ízgazdagság szempontjából a legjobb az, ha a szőlő nagyon lassan és hosszan érik be. Idén erre minden adott volt. Ekkor már napról napra próbaszüreteket csináltunk. Láttuk, hogy melyik vágóban van előrébb az érettség, és szépen lassan elkezdtük megtervezni a szüretet. Néhány éve szakítottunk a kampányszerű, egymenetű szürettel, hogy a maradék cukor szempontjából nagyobb játékteret hagyjunk a fajtaborok egalizálásakor, tavaly óta pedig gyakorlatilag a folyamatos szüretre tértünk át. Ez azt jelenti, hogy minden hajnalban, amikor az időjárás engedi, megszedünk 2-3 500 literes kádnyi szőlőt egy vagy két fajtából amiről a másnapi roham után leeresztjük a színmustot, és kipréseljük a törkölyt. Így kisebb és tapasztaltabb csapattal is el tudunk boldogulni, mindenki tudja, hogy mit szabad leszedni és mit nem. Ráadásul folyamatosan a kontrollunk alatt tartjuk, hogy mikor mit érdemes szedni. A szüretet így majdnem negyven nap feszített tempójú hajtás után koronázta meg 220 liternyi 26 mustfokú tökéletesen beaszúsodott, töppedt juhfark. Azt hiszem, hogy mind beltartalmi értékekre és ízre messze a lehető legjobb szüretet zártuk. Néhány sor hárslevelű még töpped kinn, de ilyen „lapjárás” után miért is ne mernénk 19-re lapot húzni?
Az igen kiváló termés pincébe költözésén túl két jelentősebb esemény is történt a nyáron. Egyrészt megszületett a harmadik gyermekünk. Egy új élet világra jövetele után számomra egészen mást jelent az idei évjárat, és sok minden ismét a helyére került bennem. Minden alkalommal, amikor újszülött gyermekemet tartom a kezemben, még jobban megszilárdul bennem az elkötelezettség, hogy kötelességem egy tisztább, szebb, vidámabb és élhetőbb világot átadni azoknak, akik utánunk fogják felvenni a metszőollót, a kapanyelet és a pincekulcsot. Ahogy múlnak az évek és születnek a gyerekek, egyre rosszabb vitapartner leszek azt illetőleg, hogy szabad-e bármilyen kompromisszumot kötni a tisztaság, a tisztesség és a minőség tekintetében.
A másik fontos eseménye a nyárnak az volt, hogy a birtokunk kibővült egy, a közvetlen szomszédságunkban fekvő félhektáros területtel. Karcsi bácsi, a szőlő bőven nyolcvan feletti gazdája sajnos nem tudta a fiainak átadni a szőlőt. Szomorú volt látni, hogy egy tiszta tekintetű paraszt bácsi fiait mennyire nem érdekli az, amivel az édesapjuk egy életen át dolgozott. Ebben az egyetlen momentumban benne van az egész borvidékünk, sőt talán az egész országunk drámája. Az, hogy hogyan lesz egy szőlőművelő, bort termelő vidékből munkanélküliektől lézengő szellemvidék.
Karcsi bácsi földjével egy igazi gyöngyszem került a birtokunkban. A pince és a borház egyike Somló legrégebbi pincéinek. Az 1856-os kataszteri térképen már szerepel ez a pince, és ugyanez a telek az 1782-es térképen is ugyanúgy van berajzolva, mint ahogy ma kinéz. Mivel a környékbeli szőlők állapotát és történetét elég jól ismerjük, így tudjuk, hogy Karcsi bácsi földjén a Somló egyik legelső, még az 1920-as évek elején ültetett olaszrizling termett még néhány éve. A majd’ évtizede elhanyagolt bakművelésű szőlő borzasztó állapotban volt. Több havi munka volt (nagy köszönet Gabsynak és Zolinak) kivakarni a méteres dzsungelből a teljesen elkanászodott tőkéket. De a takarítás után döbbenetes látvány fogadott minket. Nemcsak hogy javarészt éltek a tőkék, hanem némelyiken 1-2 apró fürt termés is volt. A magára hagyott szőlő felfutott az ültetvényben levő gyümölcsfákra, és nem hétköznapi élményt nyújtott egy fáról körtét és szőlőt enni. A 90 éves olaszrizling pontosan az a fajta, amiről az öregek beszéltek. Kicsiny, laza fürtű, apró szemű, erős zamatú és jó savú. Nem is kérdés, hogy ha ez a 90 éves ültetvény az elmúlt tíz évet ilyen szépen kibekkelte, akkor vegyszerrel ez után sem fogjuk bántani. Azok a tőkék, amelyek ezt a kiképzést kibírták, elég erősek és kitartóak. Tavasszal folytatjuk ennek az új területnek a felújítását, és nagy reményekkel tele várjuk, hogy ismét munkába tudjon állni az a pár ezer tőke, amit meg tudunk menteni.
Az új terület számbavétele során ismét észre kellett vennünk, hogy milyen más szemlélettel dolgoztak és éltek eleink. A szőlőben és a régi pince körül körtefák, birsalmafák, szilvafák és mandulafák. Látszik, hogy egykoron jóval nagyobb értéknek számított a saját termésű gyümölcs, mint manapság. Pedig az alapvetően monokultúrás szőlőtermesztésben alapvető dolog kellene hogy legyen a biodiverzitást támogató ápolt és gondozott gyümölcsfák, virágok, aljnövényzet és bokrok. Sajnos, bármennyire is szépek az új utak és támfalak a Somlón, sok régi dió-, mandula- és cseresznyefa lett áldozata az ipari tempóban teraszosítást erőltető tanácsadóknak. Szerencsére viszont mintha új szelek fújnának ezen a téren is. Most, amikor a mi területeinkhez is eljutott az EU-pályázatokból építendő utak projektje, már szinte mondani sem kellett a kivitelezőknek, hogy kíméljék meg a félszáz éves cseresznye- és diófánkat. Ez mindenképpen jó jel. Persze, még mindig talány, hogy az ezeréves, két és fél méter széles utak helyére miért is kell három és fél méter széles utakat építeni a szőlőültetvények rovására, és hogy az erózió által több évszázad alatt kimart utakat miért nem feltölteni akarjuk ahelyett, hogy uzsai bazaltból háromméteres kőkatlant építenénk, megint csak a szőlőültetvények rovására. De hát a hatóságokat és a pályázatíró cégeket ritkán irányítja az ésszerűség. Mindezzel együtt a jót látjuk a dologban, és örülünk annak, hogy csak van fejlődés a Somlón. Lesznek ismét járható utak felénk is, aminek szívből fog örülni minden Somlóra látogató borbarát.
Az idei év a Somló szempontjából mindenképpen vízválasztó volt. Egyrészt Takács Lajos kezdeményezésére, teljesen közösségi háttérrel újjászületett a Séd-forrás környéke. Emlékszem, gyerekkoromban a mi dolgunk volt Sédről vizet hordani a nagyapám pincéjéhez. Jó párszor meg kellett fordulni egy-egy ebédhez és mosdáshoz elegendő vízhez. A forrás és környezete most ismét ápolt és szép. A tanulság ebben az aprónak tűnő, de szerintem nagyon jelentős momentumban az, hogy nem kell közpénzekre és hatósági szervezetekre várni, ha a saját környezetünk tisztaságáról és szépségéről van szó.
A Somlón egyébként nagyon előremutató jelei vannak a bortermelő közösség újjászületésének. A katalizátor pedig egyértelműen Éva és Melinda a Somlói Borok Boltjából. A borozó és bolt koncepciója szinte arcpirítóan egyszerű. Minden palackozott somlói bort a polcra raknak és kínálnak. Ennyi. Végre van egy hely ahol vagy 33 somlói termelő 130 bora kóstolható. Igen, kóstolható. Minden termelő és minden bor egyenlőként áll a fogyasztók előtt. Ez a szemlélet egyben közösségi hellyé alakította a bolt teraszát, ahol jobban megismerhetjük egymás borát, és simíthatjuk el a közös munka során felmerülő ellentéteket. Vagy éppen dünnyöghetünk és panaszkodhatunk a hegy háziasszonyainak. Néha erre is szükség van.Egyszerű dolognak tűnik ez, de egy borvidéket csak egy működő közösségre lehet építeni. Közösségre ahol elfogadjuk egymás másságát, hisztijeit, különcséget, esendőségét, és elismerjük egymás nagyszerűségeit.
