Gondolatok a hárslevelűről

Van a hárslevelűben valami mesébe illő karakter. Kicsit olyan, mint egy legendás múltú arisztokrata család sarja, egy széplelkű hercegfiú, esetleg egy asszonyi szépségének teljében lévő királynő. Nemes és csodálatra méltó, ám valódi hatalom híján a tekintélyes mesebeli király árnyékában él, aki a mesemondó kedve szerint vagy a furmint, vagy az olaszrizling. A magyar bor történetéből nagyon hiányozna a hárslevelű, ezzel együtt sajnos nagy képzelőerőt kell mozgósítani az események olyan irányba kanyarításához, amelyben a hárslevelű a főhős.

Manapság minden borissza tudja, hogy a hárslevelű a Kárpát-medence egyik őshonos szőlőfajtája. Ez azt jelenti, hogy a filoxéravészt megelőző évszázadokban minden termőhelynek megvolt a több tucat helyi fajtája, a szőlőnövények pedig szabadon szaporodtak, és hoztak létre új fajtákat. A gondos szőlőgazda hagyta teremni az ilyen „szerelemgyerekeket”, és ha jónak találta a gyümölcsöt, akkor akár tovább is szaporította. Valahogy így születhetett meg az egyik borvidékünkön a hárslevelű is még jóval 1600 előtt, de azt, hogy pontosan mikor és hol, nem tudjuk.
Bár egy vágásnyi hársültetvény szinte minden borvidékünkön található, mégsem mondhatjuk azt, hogy a hárslevelű elterjedt fajta, pedig adottságai alapján akár a magyar borok egyik zászlóshajója is lehetne. Ezer okot sorolhatnék, miért nincs a fajtának komoly hátszele. A legjelentősebb ezek közül talán az, hogy egyetlen borvidékünkön sem kapott vezető, meghatározó szerepet, és nagyon kevés olyan bortermelő tartja első számú fajtájának, aki minőségi és mennyiségi tekintetben is mérvadó lenne. Ennek az eredménye lehet, hogy ez az ősi fajta csak mellékszerepet játszik a furmint, az olaszrizling vagy valamilyen kékszőlő mellett.
A legnagyobb becsülete és jelentősége Tokaj-Hegyalján van, de ott is csak a furmint fegyverhordozójaként. A hárslevelű valamikor a 17. században érkezett meg Hegyaljára, ahol a rothadásra nála lényegesen hajlamosabb, de szintén jó cukorgyűjtő és aszúsodó kövérszőlőt váltotta fel idővel. A furmint utáni második helyet a filoxéravész utáni újratelepítések során foglalta el véglegesen. A Tokaj-hegyaljai borvidék alig hatezer hektárnyi ültetvényéből ma mintegy 1000-1500 hektáron művelnek hárslevelűt, s ezen ültetvények termése is elsősorban az aszúborokba kerül furminttal házasítva. A Tokaj-hegyaljai termelők élmezőnye persze évről-évre készít komoly, dűlős hárslevelűket, de a házasított aszúborok és a manapság divatos száraz furmintok mellett ezek a tételek ritkán kapják meg a fogyasztóktól az őket megillető figyelmet. A hegyaljai hárslevelű iskoláját véleményem szerint Szepsy István Király-, Demeter Zoltán Szerelmi-, a Kikelet Pince Lónyai-, a Gizella Pince Barát- és a Királyudvar Lapis-dűlőből származó borain keresztül érdemes tanulmányozni.

A fajta mai megítélését azonban sajnálatos módon nem a hegyaljai hárslevelűk által magasra tett léc határozza meg, hanem az immár önálló márkanévként meghatározott debrői hárslevelű. A tervgazdaság idején ez a bor lett kinevezve „a” hárslevelűnek. Az egri borvidék debrői körzete tudta mindazt, amit a nagyipari szőlőművelés és tömegbortermelés igényelt. Önmagában persze az intenzív gépesítés, a nagy tőketerhelés és a túl korai szüret még nem lett volna olyan probléma, amit a 90-es évek minőségibor-reneszánsza ne tudott volna jó útra terelni. A fő probléma az volt és a most is az, hogy – a fogyasztók nagy tömege által a mai napig a hárslevelű referenciájának tartott – debrői hárslevelű tulajdonképpen nem szükségszerűen hárslevelű. A jelenlegi szabályozás is lehetővé teszi, hogy akár 15%-ban más aromás- vagy bukéfajtákkal javítsák fel a túlzott tőketerhelés és korai szüret miatt esetlegesen aromaszegény vagy kevésbé fajtajelleges hárslevelűt, sőt a hatályos előírások szerint debrői hárslevelűt szűrt és ülepített mustból, irányított erjesztéssel lehet csak készíteni. A fogyasztó tehát már évtizedek óta issza az ottonel muskotállyal, traminivel, rajnai rizlinggel és a borászati csúcstechnológia segédletével illatossá és aromássá varázsolt borházasítást debrői hárslevelűként. Nyilván nem segítette a fajta kibontakozását, hogy a tervgazdaság időszakában mustsűrítménnyel félédesre butított hárslevelűkkel nevelték rá a fogyasztókat az egyéniségétől, fajtajellegétől megfosztott hárslevelűre.
Ilyen teherrel indulva még az is csoda, hogy bárki komolyan foglalkozik a fajtával, és próbál hiteles hárslevelűt palackozni. Szerencsére az egri borvidéken is terem olyan hárslevelű, ami bizonyítja a fajta rátermettségét és univerzális alkalmasságát gyakorlatilag minden magyar borvidéken. Bolyki János hárslevelű borai például kiváló igazodási pontot jelentenek számomra.
Tokaj-Hegyalja 1000–1500 hektárján és az egri borvidék közelítőleg 100 hektárnyi debrői körzetén kívül Mátraalján és a Villány–Siklósi borvidéken vannak még említésre méltó hárslevelű-ültetvények. Mátraalján tudomásom szerint mintegy 150 hektárnyi termő hárslevelű-ültetvényt gondoznak. Ahogy látom, itt leginkább Németh Attila Gábor 0,7 hektáros hárslevelű-ültetvénye kap a gazdájától olyan figyelmet és gondozást, amilyent a fajta mindenhol máshol is megérdemelne.

A Villány–Siklósi borvidéken a hárslevelű egykor a bánáti rizling és az olaszrizling után a harmadik legnagyobb területen művelt fajta volt. Az 1960-as években a borvidék területének még 5-7%-án, elsősorban a siklósi körzet birtokain szüreteltek hárslevelűt, ez az arány a világfajták terjedésével azonban azóta vélhetőleg csökkent.
A Kárpát-medence borvidékei közül talán még a Somló-hegyen termett hárslevelűnek van a Tokaj-hegyaljaival összevethető ázsiója. A borvidéken gondozott hárslevelű-ültetvények mérete azonban messze nem áll arányban a fajta jó hírével és elismertségével. Az alig 600 hektáros borvidék termő ültetvényeinek csak mintegy 5%-án, vagyis nagyjából 30 hektáron termelnek hárslevelűt. A nélkülözöttség egyik oka talán az, hogy a hárslevelű különösen nagy figyelmet igényel, mivel a hagyományos somlói fajták közül ez a legérzékenyebb a lisztharmatra, és már egy egészen kis tábla hárslevelűnél is teljesen kiszámíthatatlan, hogy az adott évben épp hol üti fel a fejét a fertőzés.
Amilyen kevésnek tűnik ez a harminc hektár, olyan szépen mutatják az innen szűrt borok a hárslevelű máshol is megfigyelhető stíluskavalkádját. Az élelmiszerboltok középső polcain meghúzódó olcsóbb és kevésbé fajtajelleges hárslevelűvel éppúgy találkozhatunk, mint a borszaküzletek polcain magasabb árkategóriában futó, elegánsan karcsú, száraz és olajosan koncentrált vagy éppen kései szüretből származóval. A fajta sokoldalúsága és – erős eufemizmussal fogalmazva – a magyar borszakma diverzitásra, entrópiára való törekvése miatt lényegében nincs egységes stílus, aminek jegyében a hárslevelűből készült borok születnének.

Ez a diverzitás persze izgalmas és sok szempontból jó is – olyan, mint a világ teremtése előtti őskáosz zavara, az energiák végtelen feszültsége az ősrobbanás előtt. A probléma az, hogy a hárslevelű termőhelyeinek és a termelők által használt technológiáknak a sokszínűsége megnehezíti a tisztán látást, ékesen bizonyítja viszont a fajta nagyszerűségét az, hogy még így is sokat megmutat magából.
A hárslevelű bora határozottan illatos, de sosem muskotályos vagy parfümös. Illatjegyeiben hársméz, szelídgesztenye, virágpor és szegfű fedezhető fel. Löszös talajon inkább lágyabb és virágosabb, míg vulkanikus talajon intenzívebb savérzetű és inkább mézes illatú bort ad, de e jegyeknél jóval többet és jóval gazdagabban is fel tud mutatni. Egészen biztosak lehetünk benne, hogy az előttünk álló évtizedek során a hárslevelűről szóló történet még jó pár izgalmas fejezettel bővülni fog, és fordulatokat is tartogat még – meglepőket, furcsákat, szokatlanokat, talán még vidámságra késztetőket is.