Kiáltvány a kézműves borért

A probléma

A legszűkebb meghatározás szerint kézművességnek nevezzük a természetes eredetű alapanyagok emberi erővel és kézi szerszámokkal való feldolgozását. Ez a definíció ilyen szigorúan csak a prehisztorikus korban volt érvényes. Abban a korban, amikor az alapmesterségek még kialakulóban voltak, és mindenki a saját és családja szükségleteinek kielégítése céljából végzett munkát. A népesség növekedésével és a szakmák differenciálódásával az emberi munka gyümölcse egyre inkább áruvá vált, a piaci termék előállításában pedig egyre fontosabb szerepet kapott a hatékonyság. Az ipari forradalomig – még ha volt is gépi, vagy eszközsegítsége egy mesterembernek – az emberi kéz ügyessége, a fizikai erő és az egyes műhelyekre jellemző egyedi technikák voltak a meghatározó tényezők, és a termelési hatékonyságot is leginkább ezek korlátozták.
A 18. század második felétől zajló ipari forradalom azonban teljesen átformálta a világot. Míg korábban a legtöbb termék előállítása drágán, lassan és korlátozott mennyiségben volt lehetséges, a technológiai fejlődés és a gépesítés lehetővé tette, hogy a folyamatosan növekvő népesség nagy mennyiségben és olcsón férjen hozzá ugyanazokhoz a termékekhez. Ami addig a tehetősek kiváltsága volt, az a tömegek hétköznapi portékája lett. A korábban apáról fiúra öröklődő tárgyak és eszközök olcsón megvehető áruvá, a drága mezőgazdasági termékek hétköznapi tömegcikké váltak. Az emberi munka, erő, tudás és ügyesség jelentősége a folyamatos növekvés mámorában lassanként számadattá csökkent.
Bár a fejlődés történelmileg szükséges volt, ma már azt is tudjuk, hogy nem volt ingyen. Hosszan lehetne sorolni az ipari forradalom negatív következményeit: környezetszennyezés, silány tömegtermékek, erősödő társadalmi igazságtalanságok… Manapság egyre világosabb, hogy átestünk a ló túloldalára. A nyugati típusú, úgynevezett fogyasztói társadalmak pazarló életmódja rongálja a környezetet. A szemlélet, aminek az alapjait az ipari forradalom rakta le, mostanra fenntarthatatlanná vált. Az érv, mely szerint a tömegeket olcsó áruval kell ellátni, mára megdőlt. Az emberiség hajnalának nélkülözése és kiszolgáltatottsága után az inga a mértéktelen pazarlás és túlfogyasztás irányába lengett ki. Egyre kevésbé vitatott, hogy feleslegesen és túl sokat fogyasztunk. Eljutottunk arra a pontra, ahonnan már látható, hogy az elmúlt cirka kétszáz év trendjét követve a vesztünkbe rohanunk. Teljesen természetes módon merül fel egyre többünkben a vágy, hogy megtaláljuk az arany középutat, és visszatereljük a világot a fenntartható fejlődés útjára, ahol nem a folyamatos növekedés és emelkedő profit a cél, hanem az, hogy tiszta és élhető világot örökítsünk utódainkra.

Mi a helyzet a borral?

Naivság lenne azt gondolni, hogy a mezőgazdaságban nem mentek végbe ugyanezek a folyamatok. Közhelyszámba menő tény, hogy a technológia fejlődésének köszönhetően egyre nagyobb hozamot lehetett egyre olcsóbban elérni. A korszerű növényvédelem, a műtrágyák, a földművelés teljes gépesítése csúcsra járatta a termőföldeket, és az agrártermékek egyre olcsóbbak lettek. Mára lényegében elfelejtettük, miben különbözik egy ünnepi asztal a hétköznapitól, és hogy mit jelent a szezonalitás. Már a munkahelyi menzákon is majdnem mindenki háromfogásos ételt eszik, sok hússal és desszerttel. A boltok polcai paradicsomtól és paprikától roskadoznak, tekintet nélkül arra, hogy július vagy december van-e. Senki ne gondolja komolyan, hogy a mennyiségi szemlélet, az univerzális ízek és a pazarlást, túlfogyasztást lehetővé tevő alacsony árak következmények nélkül maradnak. A decemberben megvásárolt paradicsom rég nem olyan ízű, és nem tartalmaz annyi vitamint, ásványi anyagot, mint az, amit korábban szezonálisan és kisebb mennyiségben termeltünk. A mennyiség, a gyorsaság és az uniformizált közízlésnek való megfelelés oltárán simán be lett áldozva az egyediség, a minőség, a tisztaság és a beltartalom.
Ami a szőlőtermesztést és bortermelést illeti, az időjárástól és termőhelytől teljesen függetlenül minden évben ugyanannyi millió palack, egységes ízű és árú bor kerül az áruházláncok polcaira. Az olcsón, gyorsan és nagy mennyiségben elkészített uniformizált ízvilágú borok nem olyan egyediek, nem olyan jó minőségűek, nem rendelkeznek azokkal a beltartalmi értékekkel, és nem olyan tiszták, mint lehetnének – ha más termelési személet alapján készülnének. A költséghatékonyságot és gyorsaságot célzó gépesítés elértéktelenítette az élő munkaerőt; a bortermelő vidékek pedig elnéptelenedtek, és élhetetlenné váltak. A szőlő és bor világa is értékválságba került. Ebből a válságból ugyanúgy a valódi értékek mentén tudunk kilábalni, ahogy minden más területen is. A szőlőtermesztés és bortermelés terén a hektárok, a palackár és a kapcsolt szolgáltatások növekedésének őrült hajszolása helyett a tisztaságra, egyediségre és a földműves ember becsületére kell szavazni.
A neomanufakturális szemlélet
Hogyan lehet megőrizni a termőhelyi egyediséget, a beltartalmi gazdagságot és a tisztaságot? Hogyan lehet újra életet lehelni a borvidékekbe? Hogyan lehet visszaadni a kézi munka becsületét? Egyre többen keresik a választ ezekre a kérdésekre, többféle módon és irányból közelítve a problémához. Az autentikus, termőhelyi szemléletű szőlő- és bortermelés mellett a kézművesség is olyan zászló volt, ami alatt több bortermelő is összegyűlt. A kézműves bor sokak által követelt definíciója egyszerű. Azt a bort nevezzük kézművesnek, amelynek születése során a költséghatékonyság, mennyiség, gyorsaság vagy az elvárt ízkép érdekében a termelő semmit nem áldozott fel a bor egyediségéből, beltartalmi értékéből, tisztaságából, és a borvidék élhetőségéből.
A kézműves szőlészet és borászat soktucatnyi döntéstől lesz kézműves. Minden döntésnél meg lehet vizsgálni, hogy az jár-e, és ha igen, akkor milyen kompromisszumokkal. Természetesen attól nem sérül a kézművesség, ha a boros gazda olcsóbban és többet termel. Attól viszont nagyon is, ha a költséghatékonyság, a nagyobb mennyiség vagy egy generalizált közízlésnek való jobb megfelelés érdekében felad a bor egyediségéből, beltartalmi értékeiből vagy tisztaságából. Ennek az általam neomanufakturálisnak nevezett szemléletnek az eredménye természetesen szükségszerű kompromisszumokkal jár: az ilyen szemlélettel készült borból kevesebb terem, érzékenyebb az évjárathatásra, és az esetek többségében drágább is.
A kézművesség értékválasztás, nem pedig minőségi kategória. Nem jelenti azt, hogy eldobjuk a modern kor vívmányait, és visszamegyünk a prehisztorikus vagy akár középkori eszköztárhoz. A kézműves szőlő- és bortermelői szemlélet nem többet és nem kevesebbet jelent, mint a mennyiségi ingadozás, az évjárati sajátosságok, a természet kiszámíthatatlanságának és az olykor magasabb előállítási költségnek az elfogadását, ugyanakkor az egyediség, a tisztaság, a beltartalmi értékek és a szőlőmunkás megélhetésének megőrzését. A minőség biztosítása, a törvények ellenőrzése az erre hivatott szervezetek feladata kell, hogy legyen. A jogszabályi környezet és a végrehajtás hiányosságaiból fakadó problémákat nem a kézműves szemléletű termelők feladata megoldani; legalábbis nem közvetlenül, és nem a kézművességük által.

Identitás és marketing

Ebben a szemléletben az egyik legnagyobb kihívás, hogy mindezt miként kommunikáljuk. Hogyan fogadtassuk el a fogyasztóval, hogy néha mélyebbre kell nyúlnia a zsebébe; hogy néha hamarabb fogy el a kereskedőnél a kedvenc bora; hogy az néha testesebb, néha vékonyabb? A pinceajtóban halkan dünnyögve ez az üzenet nem fog átmenni egy olyan világban, ahol a gyenge minőségű tömegtermékek korlátlan fogyasztására óriási hangerővel, teljes fényáradattal kampányolnak az értéket kizárólag növekedésben mérők.
A kézműves szemléletű bortermelőket gyakran éri az a vád, hogy a kézművességük kizárólag marketingcélokat szolgál. Ez több szempontból sem állja meg a helyét. Egyrészt a magát kézművesnek tartó bortermelők piaci volumene még mindig elenyésző. Pusztán azzal, hogy egy bor kézműves, senki nem fog tudni többet és drágábban eladni belőle. Kevés az olyan bortermelő, aki olasz sportautóra cserélte volna a „mi autónkat” az után, hogy elkezdte kézművesnek mondani magát, és a kézművesség nem lett olyan címke, amitől a kereskedők és a fogyasztók hirtelen rátörik a gazdára a pinceajtót. Másrészt biztos vannak olyan, magukat kézművesnek tituláló bortermelők, akiket nem illet meg ez az elnevezés. De ezzel számoljanak el ők, és ne azok, akiknek valóban fontosak a korábban említett értékek. Sportszerűtlen flegmán elintézni a kézműves szemléletet azzal, hogy ez csak marketingcímke. Az ilyen vád mérhetetlenül bántó mindazoknak, akiknek ez az identitásuk és a mindennapi munkájuk alapja.
Egy bortermelőnek naponta kell döntéseket hoznia, és vannak olyan döntések, amiket konkrét szakmai megfontolásból, egzaktul megfogalmazható, logikus érvek mentén hoznak meg. Ugyanakkor van olyan döntés, amely egyfajta állásfoglalás; amelynek érzelmi alapja van, és amelyet különösebb megfontolások nélkül, pusztán értékválasztás alapján hozunk meg. Morális értékrendszerre, érzelmekre és határozott állásfoglalásra nagy szükség van. A világot a pazarló, túlfogyasztó, testet-lelket pusztító őrületből nem lehet visszabillenteni anélkül, hogy kemény kiállással odatennénk magunkat arra az oldalra, ahol a saját magunk és gyermekeink jövőjét biztosítva látjuk.

Mi a teendő?

Közösséget kell alkotni. Bármilyet. Bármilyen lazát vagy szorost, bármilyen zászlóval, bármilyen szlogennel. Formálist vagy informálist, barátit vagy bajtársit, szakmait vagy ideológiait. Meg kell találni egymásban azt, ami összeköt minket, és abba kell hagyni azoknak a pitiáner ostobaságoknak a keresését és emlegetését, amik széthúzhatnak. Mindegy, milyen közösséghez tartozik az ember, a széthúzásra ezer ok lehet. De ha egy is van, amiért érdemes összetartozni, akkor jobb türelemmel lenni. Más a stílusunk, más a vérmérsékletünk, és más a motivációnk. De ha közös az értékrendszer és az elkötelezettség, hogy a fogyasztók elé rakott bor egyedi, tiszta és értékekben gazdag legyen; ha látjuk, hogy a borvidékek jövője összefonódik a természet tisztaságával és a szőlőmunkások boldogulásával, akkor megvan az a közös érték, ami összetarthat minket.
Beszélgetni kell, eszmét cserélni. Meghallgatni egymást akkor is, ha a másik fafejű és akkor is, ha csapongó; akkor is, ha sokat látott öreg szaki és akkor is, ha tegnap indult ifjú titán.
Nem akarok egyesületet alapítani. Nem akarok pályázni semmilyen támogatásra. Nem akarok hivatalért indulni, és nem akarok befolyást szerezni. Nem akarok senkit sehova beterelni, vagy bárhonnan kizárni. Nem akarok egy újabb szabályrendszert vagy etikai kódexet kidolgozni. A sajátom megvan, és mindenki másnak is megvan a sajátja. Nem akarok senkit meggyőzni ennek a szemléletnek a létjogosultságáról. Ezzel együtt örülnék, ha tudnám: nem vagyok egyedül.